Ma a fiúkkal besétáltunk a Tűzoltó utcába azzal a nem titkolt céllal, hogy megünnepeljük az intenzív osztállyal Bendegúzunk második 3. születésnapját.

Vettünk egy szép tortát, inget is húztunk, még fogat is mostunk, sőt! a fényképezőgépet sem hagytuk itthon.

Szóval...

Beértünk az épületbe, fel a másodikra, lifttől jobbra, ajtó után balra. Zsigereinkbe ivódott az útvonal.

Csengetés. Csak egy kis rövidke csengetés, nehogy felébresszük a nagykisbetegeket.

Ajtó nyílik, és az én félénken oldódó Bebém elsőként nyomakszik a helyiségbe. Felszabadultan köszönti a doktorokat, gyorsan leszögezi, hogy ma nem szuriért jöttünk hanem ünnepelni!

De ünnepelni ám! Mégpedig az életét. Az újraszületését.

...és Bebe már bent is van a kórteremben. ...és szalad az üvegkalitkához, ahol feküdt. ...és már meséli is a levelibékának öltözött édesanyának, hogy ő is itt feküdt, és épp ekkora volt mint az ő babája mikor beteg lett, és ő már nagyfiú, és már nem is fér bele a "tepsibe", és anya bóbitát is énekelt.

Aztán visszarohan hozzánk, tele örömmel, majd belenéz a doktornő szemébe, és kér egy szelet tortát azonnal, de kanállal ám! majd teát kér, de mézeset, és az intenzív vezető orvosa főzi neki a teát, és ő úszik a dícséretekben, hogy milyen nagyfiú lett, és mindenki milyen büszke rá, és csak fotózzák és csodálják, és tényleg szeretik.

Majd az orvosok kikérik az engedélyét, hogy a szepszisről szóló könyvükben (ami most készül) megjelenhetnek-e a képei és a története. Ő komolyan rábólint, majd megkér, hogy most már induljunk az aulába csúszdázni.

Eközben Barnabás is evett a tortából, ő is ivott teát, de nem sokat értett az egészből.

Bendegúz akkor és most: