Azt hittem az idő csodára is képes.
Nem képes.
Ami megtörtént, az megtörtént. Amit láttam, arra emlékszem. Ami akkor felháborított, az felháborít ma is. Ami akkor undorral, indulattal töltött el, az ma tehetetlen bosszúvággyá nőtt.
2006. január.
A bitangok épp a M. kórházban híztak. Én bent küzdök egy üvegfal mögött a szoptatással. (harc az idővel.)
...és akkor beviharzik ő. Karján egy bebugyolált nem kis méretű újszülöttel. Odafut az egyik csecsemőshöz, lerántja a baba arcáról a lepedőt és HÚÚÚ felkiáltással a nővér pofájába nyomja. - jujujjjj! A frászt hozod rám! - Ehhehehe. Na? Nem semmi mi? (röhögés) Meglát egy másik nővért. Baba arcára a lepedő vissza, odaugrik, lepedő föl, HÚúú ismételt felkiáltás, ismételt rémület, és ismételt röhögés.
Ez így megy hosszú percekig. Vadászik az újabb alanyokra, akiknek a pofájába lehet nyomni az alig pár perces gyereket.
A kiskölyök 5 kiló felett volt, beszorult a szülőcsatornába, fekete volt az arca. Ez volt a vicc. Ő pedig az osztály főorvosa volt. Én pedig csak reménykedtem, hogy az én gyerekeimmel emberibben bánnak, míg ki vagyok tiltva etetések között. Csak reméltem. Nem így lett.